Reményhal blogja

Adventi ima

Látod, Istenem, milyen esendő vagyok? Ha nagyjából rendben
mennek a dolgaim, sokszor elfelejtek beszélgetni Veled. Bezzeg, ha fáj,
szorít, sajog, ha kényszerít valami ott belül, rögtön kicsúszik a számon,
szinte észrevétlenül: Istenem, add, hogy...
Kérlek, bocsásd meg ezt a vétkemet is! Bocsáss meg, hisz most is kérni
szeretnék. Nemcsak magamnak, hanem másoknak is.
Nekünk, akik eszeveszett tempóban száguldozunk az adventi fényekkel
ékesített utcákon, böngésszük a karácsonyi katalógusokat, hogy mit milyen
hitelből lehet megvásárolni, hogy gazdagabb legyen az ünnepünk.
Uram, add, hogy ne higgyük el, hogy plazmatévéktől, fals zenéket kiabáló
télapóktól, leszünk boldogabbak!
Add, hogy boldogan tudjunk gyönyörködni a gyerekeink álomittas
szuszogásában, add, hogy tudjunk nevetni és merjünk sírni, ha úgy esik jól.
Meg tudjunk tisztulni egy nagy zokogásban, és ne szégyelljük, hogy nemcsak,
mindig rohanó, sikerorientált, emberek vagyunk, hanem érző, sérülékeny,
törékeny emberek, akik kapnak elég sebet földi életük során.
Add, hogy meg tudjunk gyógyulni bajainkból!
Add, hogy érezzük, mikor érdemes tíz körömmel kapaszkodni, és mikor kell
elengedni.
Add, hogy ha elengedtünk valamit, ami fontos volt, kibírjuk a veszteség
fájdalmát - emberi módon, emberien. Szabadíts meg minket a gyűlölettől,
bosszúvágytól, ellenségeskedéstől, acsarkodástól!
Add, hogy higgyünk egymásnak, egymásban.
Add, hogy legyen kedvünk gyertyafényben egy tiszta papírlapra tollból tintát
maszatolni, csak úgy, a saját örömünkre.
Add, hogy találjuk meg minden napban az ünnepünket.
Add, hogy gyakran kezdjük így a Veled való beszélgetést: köszönöm, Istenem!
Add, hogy magunknak is megbocsássuk tévedéseinket.
Adj békét, mindannyiunknak Uram!

Hazudni szépet

- Hazudj már valami szépet!
Elhiszem majd az egészet!
Legyen kert, s benne virágok,
Törpe is kell, meg óriások!

És te is legyél ott kérlek!
Ha hívlak hazudni szépet.
- Csak igazat ne!... Az fájna!
Tedd meg!... Csak egyszer, utoljára...

Hangulat

Mikor csak magam,
… És senki más…
Kizárt világ, tűnő varázs.
Valami furcsa hangulat,
Hangtalan léptek,
Tehervonat, az állomás,
Koszos padok.
Megfoghatatlan dallamok.
Egy láthatatlan zenekar,
Hangol a ködben,
Engem akar!
Gitáros kellene nekik,
- Játszanál velünk? - kérdezik.
- Én már nem!… Én már nem tudok!
Ujjaim acélsodronyok,
Gitárom visszaadtam rég,
A fának, amiből metszették.
- Most megyek! Adjatok utat!
Nem vagyok, csak egy mozdulat,
A tovatűnő éjszakán.
- Pipacs a töltés oldalán.

Szeretetkönyv

A szeretet nem édes dolog. 
Nem kellemes, és nem is mindig boldogító.
Lehet fájdalmas, tragikus és megrendítő. 
Ha nem így lenne, mindannyian szeretnénk:
nem lenne a világon magány, önzés és gyűlölet. 
A valódi szeretet két ember között a létező legnagyobb dráma. 
Ahhoz, hogy szeresselek, valakit föl kell áldoznom, de legalábbis el kell némítanom magamban az ellenállását. 
El kell jutnom odáig, hogy "elengedjem a fát". 
És ahhoz, hogy szeressél, le kell, hogy győzzek benned valakit,
aki nem akar szeretni. 
Mindketten "fogjuk a fát". 
Két görcsös "önmagam".
És most jön egy "véres" kérdés. 
Szeretetnek lehet- e nevezni azt, ami nem kölcsönös? 
Én szeretlek - de te engem nem szeretsz. 
Vagy fordítva: szeretsz, de nem tudom viszonozni. 
Ez szeretet? 
Sokáig úgy véltem, hogy igen. Osho azt mondta, a szeretet olyan, mint a virág illata: akkor is árad belőle, amikor nem jár arra senki. Ha én szeretek, s ez árad belőlem, mint a virágillat, az már elég,
a többi mások ügye.
A szeretet: adás, sugárzás, benső állapot… 
Nem hiszem! 
Ha két ember között, egy családban, egy népben, vagy bárhol a szeretet nem kölcsönös, ott nincs is.
Hiába szeret az egyik, akár olyan intenzitással is, mint Jézus Krisztus, ott a szeretet nem tud létrejönni,
csakis az üldözés, a gyűlölet és a Golgota. 
Hiába szeretlek - ha te nem szeretsz. 
Hiába engedem el a fát - ha te nem engeded el.
És hiába leszek önzetlen, hiába jutok el az eszmélés akár isteni szintjére, ahol már átélem, amit te még nem élsz át, hogy
"én benned vagyok, s te énbennem" - hiába szeretlek -, ha nem engeded el a fádat, nem történik semmi. 
A szeretetben az a legfájdalmasabb, hogy egyedül nem megy.

Mennyi...?

Mennyi álom és fájdalom fér egy kézbe
halántékra szorított ujjak közé?
Hunyt szemet karcolok, üres tenyérbe
hervadt szirmokat, mit szertehord a szél...
Ez maradt nekem, csak hamu és pernye
kormos szív, erőtlen, könnyes szó
és éhes ajkam folyton enni kérne
élet-morzsát, s lelkem vigasztaló
ölelésbe bújna, ha lenne, ki karoljon...

Ha lebomlanának csendből szőtt falak
melynek cserepeit görgeti a nyelvem, végre
porba hullanának az átlátszó szavak

De ma, csak éhemet vonyítom jóllakott sötétbe
míg torkom felvérzi a választalan miért
és hunyt szemet karcolok, üres tenyérbe
hervadt szirmokat, mit szertehord a szél...
Mondd, mennyi álom, s fájdalom fér egy kézbe
halántékra szorított ujjak közé...?

Miért van

Miért van, hogy nehezen szerzett
benső békénk mellé hívatlan vendégként,
fogadatlan prókátorként
társul a balsejtelem?
Miért, hogy néha a felszabadult
öröm, jó érzés vagy szerelem
mellett ott van a nyugtalanság
vagy a fémízű félelem?
Miért nem lehet tartósan élni
boldog biztonságot, nyugalmat?
Miért, hogy elmúlhat sok apró csoda
vagy derűs boldogság okozta pillanat?
Miért, hogy valami hiányzik mindenből,
egy aprócska gesztus, mimika,
egy-két szó, mozdulat, mozzanat?

A háttérben mindig ott vannak
a feltételek, ellentmondások,
meg nem értés, gátak és határok,
megannyi kőkemény akadály,
hogy nem elég a tökéletes békéhez
a tiszta, jó érzés és készség, mert
mindig van valami, ami semmi perc alatt
kegyelem nélkül mindent felülbírál.

ENGEDD, HOGY A FÉNYED VILÁGÍTSON

Nem attól félünk legjobban, hogy alkalmatlanok vagyunk, leginkább attól félünk, hogy mérhetetlenül erősek vagyunk.
Nem a sötétségünk, hanem a fényünk kelti bennünk a legnagyobb félelmet.
Azt kérdezzük magunktól: „Hogy jövök én ahhoz, hogy ragyogó, zseniális, gyönyörű és nagyszerű legyek?”
Valóban, ki vagy, hogy mindez ne lehetnél?
Isten gyermeke vagy!
Nem bölcs dolog összezsugorodni azért, hogy körülöttünk mások ne érezzék magukat bizonytalannak.
Mindannyian úgy vagyunk megteremtve, hogy sugározzunk, akár a gyermekek.
Arra születtünk, hogy Isten dicsőségét megvalósítsuk önmagunkban.
Ez nem csak egyesekben, hanem mindenkiben megvan.
S amint engedjük, hogy a fényünk sugározzon, egyben öntudatlanul másoknak is „engedélyezzük”, hogy ugyanezt tegyék.
Amikor megszabadulunk a saját félelmeinktől, akkor jelenlétünk másokat is automatikusan felszabadít.

Szerettem
-részlet-
...
Tudom, talán csak megtréfált az elme,
hogy ő az, akit ezer versed kereste.
Ő az első, akire mondtad, hogy
kezedbe kúszik majd a lelke,
s te táplálod, szüntelen szeretve.
Lehelve belé holtodiglan a jót,
magadon szűröd át a rosszat,
hogy ő kapja a jobbat.
Akivel álmodtad az ágyat.
Legyen bár rongyos vásznad,
vagy bársony, amelyből melege árad,
de benne ott a vágyad.
Az éjek álmainak ágya,
ahová a fáradtság segít,
vagy két kézzel markolt szenvedély ledönt,
de az a pillanat elönt,
s szívedben nyugtatón simít,
...
Nem.
Nem szerelmet kerestem benne,
de ha jött, hát sokat köszönök.
Nyugalmat látni benne...
Miért kellett látnom?
Miért érintett, mi markolni nem mert?
Miért mondtam, hogy: vedd el, - ha nem szerettem?
Szerettem.
Szerettem elmerengeni a feltámadt,
elhalni látszó vágyban.
Szerettem, fürödni a lángban,
abban a reménysugárban.
A semmiről tovább beszélni,
míg már azt sem tudtam, hogy mit beszélek.
Szerettem remegő hangon szeretni téged.
Szerettem szégyellni az elakadt hangom.
Zavaros mondatom,
kavargó lelkem súgta szájnak,
s ez ostoba cinkos - Hát sejtette biztos...
Sejtette, hogy szeretem,
még akkor is, ha nem szerethetem.
Még akkor is, ha tudom,
hogy nálam sokkalta jobbat érdemel.
...
Szólhatok hozzád?
Szerettelek.
Az első perctől,
...
szavakat kutatva,
Amikor más történt,
mint, ami motoszkált a tudatban.
Az enyémben.
A tiédben - tudom, nincs honom.
...
Bár ne szeretnélek ennyire!
Akkor mernék szavakat szülni fülednek.
Mernék...
Semmit sem merhetek,
mert annyira megszerettelek,
hogy a legjobbat akarom neked,
és szomorú,
az nem én leszek.

Szeretlek.
...

Szeress

Nyomd csak az arcodat az archoz,
végül is szeress valakit,
az ember amíg él, naponta
új szerepeket alakít,

de nagyon szeress, nagyon szoríts,
akár csak egy pillanatig,
mert évekig elél az ember,
amíg valakit elveszít.

http://www.youtube.com/watch?v=6zQaJnmBAOQ

KÉSZÜLŐDŐ

Valamennyien csomagolunk. Te mit viszel?
Csomagod túl nagy. Megtöltötted vágyaid köveivel.
Még nem tudod, a vámnál elveszik tőled.

Helyzetjelentés helyett

A létezés tölti ki a napjaim,
az érzés szendereg,
a perc, az óra méretlen pereg,
mint a pelyva röppen,
számolatlan rohanásban,
örömben, szürkítő közönyben
elveszik a hangom,
bennem kong,
üres tarisznyával nem barangol,
magába gyűrve a hamuba sült jelent,
...
és az élet vize csak palackozott.

Hulló levelek...

Hulló levelek,
tűnő emberéletek
széljátékai

Pax Nobiscum

Hát jöjj, ölelj meg engemet -
lehet, hogy ezt akartam,
nem vártam ölelésedet,
de rögtön elfogadtam.


Belenyugszom, hogy jó veled.
Öt kontinensnyi fagyban
szobád tenyérnyi délsziget,
amelyen ottragadtam.


Senki nem óv, nem rejteget
náladnál titkosabban,
azt hallod, amit engedek,
s a szádon is lakat van.


Szeretek nálad. Meglehet,
szeretlek is. Bevalljam?
Nem.
És senkise kérdje meg,
miért vagyok zavarban.

Félúton

Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.