Reményhal blogja

Szeretetkönyv

A szeretet nem édes dolog. 
Nem kellemes, és nem is mindig boldogító.
Lehet fájdalmas, tragikus és megrendítő. 
Ha nem így lenne, mindannyian szeretnénk:
nem lenne a világon magány, önzés és gyűlölet. 
A valódi szeretet két ember között a létező legnagyobb dráma. 
Ahhoz, hogy szeresselek, valakit föl kell áldoznom, de legalábbis el kell némítanom magamban az ellenállását. 
El kell jutnom odáig, hogy "elengedjem a fát". 
És ahhoz, hogy szeressél, le kell, hogy győzzek benned valakit,
aki nem akar szeretni. 
Mindketten "fogjuk a fát". 
Két görcsös "önmagam".
És most jön egy "véres" kérdés. 
Szeretetnek lehet- e nevezni azt, ami nem kölcsönös? 
Én szeretlek - de te engem nem szeretsz. 
Vagy fordítva: szeretsz, de nem tudom viszonozni. 
Ez szeretet? 
Sokáig úgy véltem, hogy igen. Osho azt mondta, a szeretet olyan, mint a virág illata: akkor is árad belőle, amikor nem jár arra senki. Ha én szeretek, s ez árad belőlem, mint a virágillat, az már elég,
a többi mások ügye.
A szeretet: adás, sugárzás, benső állapot… 
Nem hiszem! 
Ha két ember között, egy családban, egy népben, vagy bárhol a szeretet nem kölcsönös, ott nincs is.
Hiába szeret az egyik, akár olyan intenzitással is, mint Jézus Krisztus, ott a szeretet nem tud létrejönni,
csakis az üldözés, a gyűlölet és a Golgota. 
Hiába szeretlek - ha te nem szeretsz. 
Hiába engedem el a fát - ha te nem engeded el.
És hiába leszek önzetlen, hiába jutok el az eszmélés akár isteni szintjére, ahol már átélem, amit te még nem élsz át, hogy
"én benned vagyok, s te énbennem" - hiába szeretlek -, ha nem engeded el a fádat, nem történik semmi. 
A szeretetben az a legfájdalmasabb, hogy egyedül nem megy.