A sátán fegyvertárának leghatásosabb eszközei azok, amelyek a pszichén keresztül hatnak. Ilyen például a félelem, a kételkedés, a kisebbrendűség, az alkalmatlanság és önmagunk leértékelésének zsigerekig ható érzése.
Az alacsony önértékelés megbénítja képességeinket. Gondoltunk már arra, hogy Isten is siratja az ilyen embert? Nem haragszik, inkább bánkódik. Fájdalommal látja, hogyan fojtja el a bennünk rejlő lehetőségeket önmagunk lebecsülése.
Jézusnak a talentumokról szóló példázatában szerepel egy szolga, akire ura egy talentumot bízott. Ez az ember annyira félt a kudarctól, hogy nem kamatoztatta talentumát, inkább elásta, hogy el ne vesszen. Életét megbénította a félelem és saját alkalmatlanságának érzése. Félt a számonkéréstől, a kudarctól, a többiekkel való összehasonlítástól és a kockázatvállalástól. Azt tette, amit az alacsony önértékelésű emberek általában tesznek: semmit.
Az alacsony önértékelés megfoszt az álmainktól. Nem élhetünk álomvilágban, de szükségünk van arra, hogy legyenek álmaink.
Istennek merész és gyönyörű terve volt a zsidó néppel. Szívükbe és lelkükbe táplálta a tejjel-mézzel folyó Ígéret földjéről szóló látomást. Saját merész tervének megfelelően elvezette a népét az Ígéret földjének határáig.
Félelmeinket gyakran önmagunk álszent és kishitű lekicsinylésébe csomagoljuk és kegyesen azzal áltatjuk magunkat, hogy ez az igazi önmegtagadás és ezt jelenti önmagunk keresztre feszítése. Itt az ideje, hogy merész álmaink legyenek. Itt az ideje, hogy bátran tanúságot tegyünk a világban. Kishitűségünkkel az Úr tervét hiúsítjuk meg. Merünk-e álmodni? Álmaink azért nem válnak valóra, mert a sátán rászedett minket és elhitette velünk, hogy olyanok vagyunk, mint a sáska vagy a féreg. Ezért aztán sohasem ismertük fel, hogy Isten gyermekeként milyen hatalmas lehetőségek rejlenek bennünk.
Az alacsony önértékelés tönkreteszi kapcsolatainkat. Gondoljunk csak az Istennel való kapcsolatunkra. Önmagunk leértékelésének természetes következménye, hogy kételkedni kezdünk Isten szeretetében és törődésében. Ez a gondolkodásmód gyakran olyan mély kétségekhez és nehezteléshez vezet, ami kikezdi Istenbe vetett hitünket. „Vajon nem Ő tehet arról, hogy milyen vagyok? Hiszen Ő tett ilyenné. Mássá is formálhatott volna, de nem tette. Úgy tűnik, hogy másokról sokkal jobban gondoskodik, csak velem nem törődik igazán.” Csakhogy mikor az alkotást bíráljuk, valójában az Alkotóra neheztelünk.
Csak akkor tudunk másoknak adni, ha helyesen és egészségesen vélekedünk önmagunkról. Ha leértékeljük magunkat, belső tartalékainkat felemészti az önmagunkkal való foglalkozás és mások számára semmink sem marad.
Kikkel a legnehezebb kijönni? Azokkal, akik nem szeretik saját magukat és ezért másokat sem tudnak szeretni.
Az alacsony önértékelés alkalmatlanná tesz a keresztény szolgálatra. Elgondolkodtunk-e már azon, hogy Isten nem szupersztárokat választ az Ő művének beteljesítésére? Nem sok szuperférfi és álomnő található Isten munkatársai között. :)
Szomorú, hogy önmagunk leértékelésével milyen gyakran megfosztjuk Istent azoktól a nagyszerű alkalmaktól, mikor a mi gyengeségünkön keresztül megnyilatkozhatna az Ő hatalma és ereje.
Megdöbbentő, hogy az önmagunkról alkotott kép milyen nagymértékben befolyásolja cselekedeteinket és viselkedésünket és különösen a másokkal való kapcsolatunkat. Olyanok vagyunk és olyanná válunk, ahogyan önmagunkra tekintünk és ahogyan önmagunkkal kapcsolatban érzünk a szívünk mélyén. Amit ott látunk és érzünk, az határozza meg az emberekkel és Istennel való kapcsolatunkat.
(David Seamans: Gyógyító sebeink)
