Reményhal blogja

Sokat kell szenvedni. De nem csak az Emberfiának. Hanem Isten gyermekeinek is. A tanítványok sem maradhatnak külső szemlélők, nem maradhatnak egyfajta szurkolósereg.

Mert Jézus a maga szenvedései után erről beszél. Az önmegtagadásról, és a kereszt felvételéről. És arról a válaszútról, amelyen az egyik irány a Jézus útja, a léleknek a megnyerése, a másikon pedig akár mindent meg lehet nyerni, az egész világot – de milyen áron... Jézus tudja jól, hiszen neki is felkínálta a Sátán a világ gazdagságát, cserébe a hűségéért.

És itt most ne ijedjünk meg a szenvedés szótól! Nem kizárólag a fájdalmakat, a testi-lelki kínokat jelentheti ez a szó. Az csak az egyik tartalma lehet a szenvedésnek. De ha a nyelvtani jelentésére gondolunk, az elárulja ennek a szónak a lényegi tartalmát.

Szenvedni: tehát nem cselekedni. No, nem tétlenségre biztat, bár néha az is lehet egyfajta feladata a Krisztus tanítványának. Hanem az aktivitásról való lemondás. Lemondani tudás arról, hogy életünk eseményeit kezdeményezőként mindig mi akarjuk irányítani. Ezt is magában foglalja a szenvedés.

Idegen eredetű szóval: passzivitás. Ezt értjük. Tehát akár cselekedni is, de úgy, hogy Krisztus cselekszik bennünk. Óemberünket átadni a passzivitásnak, hadd cselekedjék az új, a krisztusi, egyre inkább.

És gondoljunk arra is, hogy a passzivitás rokon a passióval is. Mert Jézus ugyanezt teszi. A Gecsemáné-kertben – akármennyire emberi ösztöneinek, érzéseinek, vágyainak ellenére van – átadja a kezdeményezést az Atya akaratának. Így válik az Ő passzivitása a passió első lépésévé.

Ez legyen a tanítvány útja is. Ez az út, Jézus útja a szenvedés vállalásának útja. Az elszegényedni tudás, a koldussá válás képességének az útja. A kiüresedni tudás útja, a mindent elengedni tudás útja.

Van, amikor az ember (egy adott élethelyzetben) nagyon rapid módon kénytelen megtapasztalni, megtanulni az elengedést. Mint amikor például egy földrengés, vagy más természeti csapás, vagy éppen emberi gonoszság, indulat által előidézett pusztítás okoz veszteséget valakinek. Amikor egy ember szinte mindenét elveszíti. Anyagiakban, és akár emberi kapcsolatokban is.

Ilyenkor kényszerül az ember átértékelni mindazt, amije van. Úgy is, hogy mije volt, ami most már nincsen, és viszont: mi az, ami így is megmaradt.

Amikor az ember ilyen híreket hall (bár máskor is tudatában vagyunk annak, hogy ilyesmi velünk is megtörténhet), talán könnyebben rávehető arra, hogy ilyen veszteségek átélése nélkül is elgondolkozzon.

Ekkortájt volt a földrengés Japánban. És vele minden: cunami, atomerőműs mizéria.

Mi mindent lennék képes nélkülözni? Mit lennék képes feladni, odaadni? Vagy ha az én készségem nélkül vétetik el valami vagy valaki tőlem, hogyan tudnék megbirkózni az átélt veszteséggel?

De kérdezhetem így is: képes lennék-e, és kész lennék-e úgy magam mögött hagyni mindent, ahogyan Krisztus szavai sugallják?

S ha mindezt mélyen átgondolom, és átélem, az segít ráadásul mindenért még mélyebben, még őszintébben hálát adni, hogy az enyém lehet. Vagy úgy is láthatom, hogy mindaz Istené, amim van, amit nekem adott, hogy múlandó földi életem során éljek vele.

Ekkor jön a következő kérdés, hogy hogyan élek vele? Csak a magam jólétére, vagy éppenséggel képes vagyok-e a szeretet cselekedeteinek az oltárára odahelyezni? Az időmet, anyagi lehetőségeimet, a képességeimet, a krisztusi lelkület által fokozatosan formálódó egyéniségemet. Mindezt hálaáldozatként, ajándékként Isten oltárára helyezni, Istennek visszaadni.

Úgy, hogy mindez végső soron ne csak másokat, hanem engem is gazdagítson.

/forrás: sziliomomo.freeblog.hu/