Reményhal blogja

Lázár

Amint lassan felült, balválla-tájt
egy teljes élet minden izma fájt.
Halála úgy letépve, mint a géz.
Mert feltámadni éppolyan nehéz.

„Mert a szenvedély nem az értelem szavaival érvel. A szenvedélynek teljesen közömbös, mit kap a másiktól, teljesen ki akarja fejezni magát, teljesen át akarja adni akaratát, akkor is, ha nem kap cserébe mást, mint szelíd érzéseket, udvariasságot, barátságot vagy türelmet. Minden nagy szenvedély reménytelen, máskülönben nem szenvedély, hanem alku, okos egyezség, langyos érdekek csereberéje.”
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

Eltűnt egy csomó bejegyzésem...

Tulajdonképpen már nem is baj, nem sokat foglalkozom blogolással mostanában.

Még mindig tud fájni valami...

Ha elmúlok halkan...

Egy dal voltam, halk suttogás,
lágy érintés, talán semmi más.
Arcom ködbe vész, hangom fakul,
majd elillanok nyomtalanul...
Egy kimondatlan szó a szájban:
ennyi marad csupán utánam.
Pillanatnyi, röpke létezés,
szomorúan szép szemrebbenés...

Lassan repülök,
már szűnik a volt és lesz:
magam maradok.

Töredékek a szerelemről

Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Gyöngédebb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.

           *

Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rádbűvöltem rajongón - te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
                     Akkor is neked
köszönök mindent - s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.

          *

Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.

          *

Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.

         *

Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
                        feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. -
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.

        *

Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.

        *

Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek...

        *

És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vigasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.

Sokat kell szenvedni. De nem csak az Emberfiának. Hanem Isten gyermekeinek is. A tanítványok sem maradhatnak külső szemlélők, nem maradhatnak egyfajta szurkolósereg.

Mert Jézus a maga szenvedései után erről beszél. Az önmegtagadásról, és a kereszt felvételéről. És arról a válaszútról, amelyen az egyik irány a Jézus útja, a léleknek a megnyerése, a másikon pedig akár mindent meg lehet nyerni, az egész világot – de milyen áron... Jézus tudja jól, hiszen neki is felkínálta a Sátán a világ gazdagságát, cserébe a hűségéért.

És itt most ne ijedjünk meg a szenvedés szótól! Nem kizárólag a fájdalmakat, a testi-lelki kínokat jelentheti ez a szó. Az csak az egyik tartalma lehet a szenvedésnek. De ha a nyelvtani jelentésére gondolunk, az elárulja ennek a szónak a lényegi tartalmát.

Szenvedni: tehát nem cselekedni. No, nem tétlenségre biztat, bár néha az is lehet egyfajta feladata a Krisztus tanítványának. Hanem az aktivitásról való lemondás. Lemondani tudás arról, hogy életünk eseményeit kezdeményezőként mindig mi akarjuk irányítani. Ezt is magában foglalja a szenvedés.

Idegen eredetű szóval: passzivitás. Ezt értjük. Tehát akár cselekedni is, de úgy, hogy Krisztus cselekszik bennünk. Óemberünket átadni a passzivitásnak, hadd cselekedjék az új, a krisztusi, egyre inkább.

És gondoljunk arra is, hogy a passzivitás rokon a passióval is. Mert Jézus ugyanezt teszi. A Gecsemáné-kertben – akármennyire emberi ösztöneinek, érzéseinek, vágyainak ellenére van – átadja a kezdeményezést az Atya akaratának. Így válik az Ő passzivitása a passió első lépésévé.

Ez legyen a tanítvány útja is. Ez az út, Jézus útja a szenvedés vállalásának útja. Az elszegényedni tudás, a koldussá válás képességének az útja. A kiüresedni tudás útja, a mindent elengedni tudás útja.

Van, amikor az ember (egy adott élethelyzetben) nagyon rapid módon kénytelen megtapasztalni, megtanulni az elengedést. Mint amikor például egy földrengés, vagy más természeti csapás, vagy éppen emberi gonoszság, indulat által előidézett pusztítás okoz veszteséget valakinek. Amikor egy ember szinte mindenét elveszíti. Anyagiakban, és akár emberi kapcsolatokban is.

Ilyenkor kényszerül az ember átértékelni mindazt, amije van. Úgy is, hogy mije volt, ami most már nincsen, és viszont: mi az, ami így is megmaradt.

Amikor az ember ilyen híreket hall (bár máskor is tudatában vagyunk annak, hogy ilyesmi velünk is megtörténhet), talán könnyebben rávehető arra, hogy ilyen veszteségek átélése nélkül is elgondolkozzon.

Ekkortájt volt a földrengés Japánban. És vele minden: cunami, atomerőműs mizéria.

Mi mindent lennék képes nélkülözni? Mit lennék képes feladni, odaadni? Vagy ha az én készségem nélkül vétetik el valami vagy valaki tőlem, hogyan tudnék megbirkózni az átélt veszteséggel?

De kérdezhetem így is: képes lennék-e, és kész lennék-e úgy magam mögött hagyni mindent, ahogyan Krisztus szavai sugallják?

S ha mindezt mélyen átgondolom, és átélem, az segít ráadásul mindenért még mélyebben, még őszintébben hálát adni, hogy az enyém lehet. Vagy úgy is láthatom, hogy mindaz Istené, amim van, amit nekem adott, hogy múlandó földi életem során éljek vele.

Ekkor jön a következő kérdés, hogy hogyan élek vele? Csak a magam jólétére, vagy éppenséggel képes vagyok-e a szeretet cselekedeteinek az oltárára odahelyezni? Az időmet, anyagi lehetőségeimet, a képességeimet, a krisztusi lelkület által fokozatosan formálódó egyéniségemet. Mindezt hálaáldozatként, ajándékként Isten oltárára helyezni, Istennek visszaadni.

Úgy, hogy mindez végső soron ne csak másokat, hanem engem is gazdagítson.

/forrás: sziliomomo.freeblog.hu/

RADNÓTI MIKLÓS:A BUJDOSÓ

Az ablakból egy hegyre látok,
engem nem lát a hegy;
búvok, tollamból vers szivárog,
minden egyre megy;
s látom de nem tudom mivégre
e régimódi kegy:
mint hajdan, hold leng most az égre
s virágot bont a meggy.

(1944. május 9.)

"Nem csak szóban lehet a másik tudtára adni, hogy szereted, hogy fontos neked. Hanem a zavaroddal. Egy pirulással, néhány esetlen szóval, a viselkedéseddel. Amiből a másik pontosan tudja, hogy zavarban vagy. Amit úgy imád. Mert ettől bájos vagy, csodálatos, megható."

/velem is megesik néha...:)/

Ébredő reggel

Takarót terített a reggel,
az éj már csillagokra szállt,
nézi a nap mosolygó szemmel
a partok közt nyúló határt.

A fák, mint a hajlongó nádak,
táncolnak a nyári széllel,
a közöttük ébredő vágyak
játszanak a szenvedéllyel.

/Paudits Zoltán/

Magányosság vitéze,
magam ellen vitéz,
barangoló borongó,
ki bamba bún borong,
borzongó bús bolyongó,
baráttalan bolond.
/Babits Mihály/

A barátság egy fonál, amely ha egyszer elszakad, össze lehet ugyan kötni, de a csomó örökre megmarad.

Egy kő hullott a porba

Egy kő hullott a porba,
és rögtön nyoma veszett,
eső mosta ki végül,
mikor szívem könnyezett.

Egy kő hullott a porba,
most már kezemben tartom,
csillagok vésték bele
az arcodat, az arcom…

Simogatom a neved

Nem akarok semmit.
Állok a közeledben,
beleszagolok a szélbe.
Simogatom a neved.